Irigyen nézem a kisgyerekes szülőket
"Bevallom őszintén reggelente irigykedni szoktam. Irigyen nézem a kisgyerekes szülőket, akik iskolába kísérik a csemetéket, hátukon a táska, belőle kilóg a Kubus üveg (mert abban van a vitamin és még a csomagolás is tetszetős) az otthoni anya-csinálta teával és abban is biztos vagyok, hogy a táskában ott lapul a világ legfinomabb szendvicse, olyan, amit csak anya (vagy apa) tud csinálni és mellette a meglepi édesség is, amiről gyermekünk nem tud, mert egy óvatlan pillanatban csempésszük be a kis csomagba, amit majd ha tízórai idején kibont, mosolyt csalunk az arcára, hogy ezazanya:-))))
Szóval nézem őket és arra gondolok, hogy de régen volt....mégis olyan közelinek tűnik.Amikor reggelente szaladgáltam egyik gyerekszobából a másikba, költögetve az óvodába, iskolába indulókat, mire az Egyiktől átértem a Másikhoz, az Egyik visszaaludt és kezdhettem elölről.Csoda-e, hogy ilyen körülmények között az anyának magára nincs ideje? Hogy a fésülködés a két szoba közötti távon zajlik és a sminkelés csak távoli álom, majd akkora, ha önállóak lesznek? Akkoriban ez úgy tűnt, fényévekre van.Amikor reggel hosszas vívódás utána sikerült csak eldönteni, hogy a macis vagy a Hello Kittys atléta kerüljön felvételre és amikor végre Kitty győzött, még akkor is maradt a kérdés, hogy a rózsaszín, vagy a fehér legyen-e???Amikor indulás előtt két perccel még mindig nem dőlt el, hogy a pillangós vagy a gombás csat legyen a hajban és amikor már úgy látszott, hogy a pillangós a befutó....anyaaaaaaa.....a katicásat keressük meg!!!!
Végre elindultunk!Az elején még fogják a szülő kezét, még szorítják, hiszen a biztonságot jelented az iskola zord falai között. Javaslom a pont most ilyen élethelyzetben lévő anyukáknak, hogy szorítsák, nagyon szorítsák a kis kezeket és élvezzenek ki mindent pillanatot, mert hamar eltelik, tudom már én is. Pedig fogtam, szorítottam és most mégis úgy érzem, egy pillanat volt csupán.Aztán a búcsúzás: " Ugye hamar jössz értem", "Ugye mire kijövök már itt leszel?" Majd kereslek a szememmel" stb... Ja és biztosít róla, hogy nagyon szeret. Ez kell, nagyon kell, főleg ha húzós nap elé nézel. Történjen bármi egész nap, érjenek negatív dolgok, ez a kis hang csengjen a füledben: "anyuci nagyon szeretlek". Ettől kisüt a nap, kiderül az ég, elmennek a fellegek, csiripelnek a madarak és mosolyogsz!!! Milyen kevés kell hozzá, igaz?
Amikor pedig eljutunk addig, hogy önállóak lesznek, akkor rájössz, hogy nem jó, hogy még nem akarod, csak még egy kicsit ne....Először csak a kezét húzza ki óvatosan a kezedből, mert már mégiscsak nagylány és milyen ciki már...aztán pedig vagy előtted vagy utánad indul el, vagy ha már végképp elkerülhetetlen az együtt indulás, akkor a kellő pillanatban, amikor már a suli felé közeledünk, átmegy a másik oldalba, illetve ha látod, hogy aggódik, akkor átmégy te és ezzel szinte hallod a követ, ami leesik a szívéről. Meg látod a sapkát, ami eltűnik a táskájában....
Ha már mindenki magának kel fel, hiszen anyapuszi helyett ébreszt a telefon és még a haj meg a smink és majd veszek a büfében valami kaját, csak zsebpénz kellene...
Most már van időd sminkelni, van időd besétálni a munkahelyre, hiszen nem kell az oviban a játszóruhára cserélni az utcait és utána bugyiig leizzadva rohanni, hogy el ne késs a munkából, most még útközben virágot is tudsz venni az íróasztalodra és frissen sült péksüteményt, hogy a bánatodat enyhítse és a térfogatodat növelje.
Ha mint a mesében, kifognám az aranyhalat és hármat kívánhatnék, az egyik a következő lenne:( a másik kettőt majd még kitalálom) Évente három időszak cserélődjön: 1. amikor még apró nyálas puszikat osztogató, pici száját kismadárként tátva főzelékre-váró, négykézláb "kutyázó" gyerek, 2. amikor a kezedet el nem engedő óvodás-kisiskolás, iskolaajtóból visszanéző, tekinteted-kereső, 3. és ez a mostani, ez a már felnőtt-lét, mert ennek is meg van az előnye: most már vacsorával vár időnként, ha berakja a mosógépbe a ruháját, berakja az enyémet is, ha beteg vagyok ugyanúgy ápol, ahogy tőlem látta, facsarja a narancslevet, méri a lázat, csinálja a fokhagymás pirítóst, ha nem látok-hallok a megfázástól.És aggódik ha nem veszem fel a telefont, vagy ha nem tudja minden percben, hogy mit csinálok, akkor aggódik ... ahogyan én aggódtam ( és aggódok nap, mint nap, csak több kevesebb sikerrel próbálom titkolni) egész életemben, mióta megszülettek és azt hiszem ez így lesz, amíg csak élek."
Forrás: https://www.facebook.com/zsuzsa.eignerne/posts/2055825978020228?pnref=story