Amikor mindent pontosan megtervezel, de az élet közbeszól

Vendégblogger írás 

Az első nem várt fordulat tulajdonképpen, hogy a szeptemberi munkakeresés helyett egy egészen más elfoglaltság vár rám. Ismét anya leszek, második kislányunkat várjuk télre. Ami csodálatos dolog, és mi az első perctől örülünk neki. Az, hogy "nem várt fordulat", gyorsan le is szögezném, hogy arra vonatkozik hogy egy évvel később terveztük, de ez a kis lélek most akart jönni, és aki szintén egy igazi szerelemgyerek, és egyben meglepetés is számunkra.
Hamar felülírta a terveinket... hiszen úgy terveztük a házvásárlást, és hitelfelvételt, hogy úgy számoltunk, hogy én is visszamegyek dolgozni. Ez a lehetőség ugye kilőve, de sebaj, úgy voltunk vele, hogy megoldjuk.

Mindeközben ezerrel kerestük álmaink otthonát, amit bevallok őszintén, azt hittem, hogy sokkal könnyebb lesz. Persze a hitelfelvételtől féltünk, hogy megkapjuk-e az igényelt összeget, milyen lesz az elbírálás, stb.
Aztán hamar kiderült számunkra, hogy ez a legkisebb dolog amitől tartani kell.. mert ez egyszerű. Csak fogják, kiszámolják,és megmondják, hogy mennyit vehetünk fel, mennyit kell havonta fizetni. Kész.
Pénzügyi része rendben, keresgélhetünk tovább. Igen, szuper. És itt jön a DE. A nagybetűs DE.

Az a ház, amelyik tetszett fénykép alapján, az éppen mégsem eladó, vagy a hirdetés már nem aktív, mert akármi miatt meggondolták magukat, vagy már eladták. Vagy csak egy kis házrész egy udvaron belül, mégsem önálló családi ház.
A mi elképzelésünk egy kétgenerációs családi ház volt, mert édesanyámmal szeretnénk "össze"költözni, de mégis külön. Szigorúan mindenki saját, külön bejáratú lakrészen.
Talán ez is nehezítette a keresgélést, de végül megtaláltuk. Boldogok voltunk, lefoglalóztuk.
Elkezdtük hinni, hogy lesz végre saját házunk.
Majd elálltak az eladók. Ez a hír teljesen letaglózott minket, hiszen beleéltük már magunkat. (Már majdnem elkezdtük megrendelni a bútorokat.)
Akkor ott fel is adtuk egy kicsit, nem tudtuk, hogy mi legyen a következő lépés. Vagy igazából meguntuk ezt a huza-vonát, nem is tudom.
De aztán megbeszéltük, hogy megyünk tovább a cél felé. Viszont immár tele félelemmel, csalódottság érzéssel. Egyikünkben sem volt az a kicsattanó, "hurráveszünkegyházat" érzés.

És indulhatott újra a házkeresés... ami egy 2 éves, dackorszak kellős közepén álló kis csajjal szintén nem könnyítette a helyzetet.
A különböző házaknál, és családoknál, ahol jártunk, hármunk közül (férjemet és édesanyámat beleértve) valaki mindig Izával foglalkozott. Így mindig csak kettő ember figyelt igazán... Persze a kislányunk mindig akkor volt vagy éhes, szomjas vagy éppen bekakilt, vagy akkor jött elő a szeparációs szorongása...nekem szintén mindenhol pisilnem kellett, ugye a várandósságnak köszönhetően, így elég hektikusak voltak az utazásaink. :D
És akkor finoman fogalmaztam. Ugye nem kezded azzal, amikor belépsz egy idegen ember házába, hogy akkor elnézést,hol a mosdó?! :) Vagy pedig olyanok voltak sajnos a körülmények, hogy inkább nem kérdezed meg...
Így mindig meg kellett álljunk, és ki-be szállni Tesconál, út szélén, mező mellett... stb... közben sietni, mert időre mentünk, vagy mi várakoztunk, mert késett az ingatlanos.
Az előbb felsorolt szükségletek mellett, természetesen a mi gyerekünk nem bírja az idegeneket, így mindenhol sírással indítottunk... ami azt eredményezte, hogy az ott lakó családtagok, és az ingatlanos is azzal foglalkozott, hogy miért sír a gyerek, és nem pedig haladtunk a dolgunkkal. Amikor alapból mindenki nyűgös, idegenek vesznek minket körül, és még kérdően néznek is rád, hogy mi baja van a gyereknek, és csak várod, hogy vége legyen ennek a pillanatnak, de akkor hopp még előkerül 3 tipp, és ötlet hogy mit csináljak a síró gyermekemmel...persze ez aranyos és kedves gesztus, de mindenki gondolhatja hogy éreztem magamat ezekben a szituációkban.
Aztán persze a 10. ház környékén volt áttörés, és akkor elkezdtük figyelni, hogy melyik az a ház, ahol nem fakadt sírva a kislányunk... hátha az is segít a döntésben, hogy hol érzi nagyon jól magát, és hol sírja végig az ottlétet. :)
Sajnos az a ház, ahol elálltak, ott egyébként jól érezte magát, és ez is biztató volt számunkra. De mindegy is, ezen túl vagyunk már.
Szerencsére.
Hiszen, ha akkor abba belevágunk, nem találjuk meg a mostani, álomotthonunkat. Erről picivel később írok, mert még addig történt egy másik fordulópont is kicsi életünkben.

Körülbelül 2 hónap, és plusz 10 ház megnézéssel repült el az idő, az új, leendő házunk megtalálásig. :)
Mindeközben Izát bölcsibe kellett írassuk nyár elején, egy előre nem várt egészségügyi esemény miatt. Hát a beszoktatás sem zajlott zökkenőmentesen, mint ahogy gondolom másnál sem.
Biztos az is közrejátszott, hogy ezt a szituációt sem így terveztem meg a fejemben. Persze már tájékozódtam valamelyest, és olvastam rengeteget beszoktatásról, de talán más lett volna, hogyha lett volna több időm felkészülni lelkileg. (Mivel szeptemberi bölcsőde kezdésre számítottam, és nem pedig júniusira.)

Az első hetet élvezte, hiszen végig ott voltam én is, jókat játszott, és nem az otthoni körülmények között volt. Aztán a második hét, második napján hagytam ott először egy órára. Neki nem mutattam, próbáltam erősnek látszani (bár nyilván minden rezdülésemet ismeri a lányom). Elindultam, elköszöntem tőle. Ahogy ordított, és sírt utánam, azt még 4 sarokkal alrébb is hallottam a kertvárosi övezetben. Már nem tudtam merre, és hova sétáljak. Persze ahogy kiléptem a kapun, én is sírtam, sőt, én végig sírtam azt az egy órát, míg ő a 10. perc után megnyugodott. :)
Így telt el két hét, amit mind a ketten sírással töltöttünk. Én a második hét után már nem sírtam, hiszen mindig megnyugtattak, és mondták a nevelők, hogy ő ott már boldogan eszik, játszik, mosolyog, együttműködik. Amikor mentem érte, ő még mindig sírással fogadott és az elköszönés is nehéz volt hetekig,de láttam a napközbeni képeket róla, és tudtam, hogy jól érzi magát.
Így utólag azt mondom, hogy ez a beszoktatás is végül is szerencsésen alakult, és kicsit én stresszeltem túl a dolgokat. Persze ráfoghatjuk a terheshormonokra is, de szerintem én alapból szeretem "túltolni" a dolgokat.
2 hónap volt végül is mire ő megszokta, és sírás nélkül jutottunk el a bölcsiig, köszöntünk el egymástól, és megérkezéskor mosollyal fogadott. Láttam és elfogadtam, hogy gyereknek gyerek a társasága, és tényleg valahogy úgy gondolom,hogy ezt egy anyának, szülőnek le kell tudni magában rendeznie. Sokszor nekünk nehezebb, mint nekik. Nem akarjuk elengedni, parázunk, hogy fog-e ott enni, mit fog játszani. :) Aztán persze ott vannak, akik ellenzik a bölcsődét, és beszólnak, és akkor megint érezheted magad rossz anyának, kezdődik a lelkiismeretfurdalás,hogy te mégis beírattad...
Ez a szituáció is olyan, mint amiről anno írtam, hogy a csecsemőknél mennyi mindenbe szólnak bele a kívülállók. Na, itt a következő lépcsőfok. Neked hogy hogy bölcsis a gyereked? Mikor 1.: látják,hogy jön a következő, és simán otthon maradhatnék a két gyerekkel. 2.: a gyerek el fog vadulni, más fogja helyettem nevelni, és más mintát fog kapni. 3.: ez az idő sohasem jön vissza már.
Igen,az idő tényleg nem fog. De azt sem tudjuk, hogy adott családban milyen körülmény adódik, és miért hozza meg mondjuk valaki ezt a döntést.
Lásd az én esetemben ennek a "hirtelen" döntésnek egészségügyi vonatkozásai voltak. A hirtelen szó azért van zárójelben, mert nálunk a kezdés időpontját írta felül a sors. Én ugye mindenképp szerettem volna, hogy ő bölcsődés legyen, mert imádja a gyerekeket, és láttam rajta,hogy én már kevés vagyok neki játszópajtásnak. Na meg persze a hitelfelvétel miatt vissza kellett volna menjek dolgozni.

Így most mindenen túl, és ennyi idő elteltével boldog vagyok, hogy ismét csak magamra hagyatkoztam a döntésben. ( meg persze a férjemre is, őt se hagyjuk ki. ;) )
De a lényeg, hogy ez is egy olyan témakör amiben nem szabad másokra hallgatni. Persze aki beszól, az úgy gondolja, hogy jó tanácsot ad és nem feltétlenül van tisztában azzal, hogy ő bele akar szólni az életedbe, hiszen ő csak "jót akar."

Ismét megtanultam, hogy arra kell koncentrálni, hogy ez a saját, egyéni életed, amit megoldasz így -vagy úgy. És az OK, amiért beíratod a gyermekedet bölcsődébe, vagy amiért úgy döntesz, hogy otthon maradsz vele 3 éves koráig, senkire nem tartozik csak rátok. <3

Összességében elmondhatom, hogy eddig minden nehézséget ügyesen átvészeltünk. Persze, amikor benne voltunk a negatív szituációkban, akkor világvége hangulatom volt. Azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, és a tipikus ez miért velünk történik?! aztán mindig jött valami, amit újra meg kellett oldani vagy amit túl kellett élni. És láss csodát, sikerült. :) Ahogy az okosok mondják: a felhők felett mindig süt a nap. :)
Számomra nehéz dolog volt ez a ház keresés, majd házvásárlás, bölcsőde kezdés, közben várandósság. És a mindezekkel együtt járó ügyintézés, feladat megoldás, vizsgálatokra járás, stb...
Néha megőrülök, néha úgy érzem, hogy nem bírom tovább, pl. amikor századjára szólok rá a gyerekre, hogy ne csináljon valamit, de az biztos hogy soha semmiért nem adnám ezt az érzést, hogy boldogok és egészségesek vagyunk. :)
Megtaláltuk a házunkat, aminek már a kezünkben vannak a kulcsai, és kezdődhet a felújítás. Úgy érzem az majd megér egy következő bejegyzést, mármint a felújítás maga, és hogy nem lesz gondoktól mentes,de hiszem, hogy megoldjuk majd azt is. A gyerekekből (egy pocaklakó), és az apró,szép dolgokból pedig igyekszem erőt meríteni, mert jelenleg "battery low".
És van egy plusz "bölcsességem" ,hogy minden rossz nap után, a következő az jó lesz. :)

Dominikné Rozgonyi Tünde